Leírás
A Szent Jakab-bástya egy ötszögletű erőd Brindisi történelmi központjának szélén, egy természetes kiemelkedésen épült. A régi városfalak egyik utolsó fennmaradt darabja: 2010-ben restaurálták, a város tulajdona, kiállításoknak és konferenciáknak ad otthont.
Az alaprajza egy ötszög, öt eltérő magasságú homlokzattal, amelyek követik a keleti domb és a külső terep közötti szintkülönbséget. Eredetileg négyszögletű volt, és nem tudni, mikor kapta mai formáját. A délnyugati homlokzaton még ma is látszik V. Károly császár és katonai építésze, Ferdinando Alarcon címere.
Belül több szinten donzatú boltozattal fedett termek találhatók. A földszint a Via Nazario Sauro szintjén van; innen egy lépcsősor 5,50 métert ereszkedik a pinceszintig, amely a Via Bastione di San Giacomóra nyílik.
Az oldalsó termekben látszanak a természetes földsáncok és a régebbi védművek, amelyekre a bástyát építették.
A bástya a sváb korban született, egy befejezetlenül maradt terv részeként: a városfalak körét ki akarták terjeszteni a keleti dombra is. Ezen az oldalon a város részben nyitva maradt, csak földsáncok, természetes magaslatok és mocsarak védték, ahol egykor a rómaiak tábort vertek.
A 16. században ágyúk elhelyezésére alakították át: mellvédeket, őrjáratokat, fogazatot és ferde lőréseket kapott, hogy szemmel tarthassák az alatta lévő terepet. Az Alarcon által kidolgozott erődítési rendszer része volt: a bástya a déli erőssége volt, a Castello di Terra pedig az északi.
Az új védművek miatt Brindisit olyan nehéz volt bevenni, hogy 1537-ben a törökök letettek a megszállásáról.
A régi látképek jól elmesélik a történetét. Pacichelli 1703-ban megjelent madártávlati képén, amely a 15. század végét ábrázolja, a bástya már ott áll, a várost pedig teljesen városfal övezi, még a kertek, ültetvények és különálló kolostorok között is.
Mortier egy másik, 18. század eleji látképén Brindisit a keleti oldalon is fal zárja körül, pedig ott soha nem épült meg. Ráadásul a metszet tévesen a „Tarento” címet viseli.
Az alaprajza egy ötszög, öt eltérő magasságú homlokzattal, amelyek követik a keleti domb és a külső terep közötti szintkülönbséget. Eredetileg négyszögletű volt, és nem tudni, mikor kapta mai formáját. A délnyugati homlokzaton még ma is látszik V. Károly császár és katonai építésze, Ferdinando Alarcon címere.
Belül több szinten donzatú boltozattal fedett termek találhatók. A földszint a Via Nazario Sauro szintjén van; innen egy lépcsősor 5,50 métert ereszkedik a pinceszintig, amely a Via Bastione di San Giacomóra nyílik.
Az oldalsó termekben látszanak a természetes földsáncok és a régebbi védművek, amelyekre a bástyát építették.
A bástya a sváb korban született, egy befejezetlenül maradt terv részeként: a városfalak körét ki akarták terjeszteni a keleti dombra is. Ezen az oldalon a város részben nyitva maradt, csak földsáncok, természetes magaslatok és mocsarak védték, ahol egykor a rómaiak tábort vertek.
A 16. században ágyúk elhelyezésére alakították át: mellvédeket, őrjáratokat, fogazatot és ferde lőréseket kapott, hogy szemmel tarthassák az alatta lévő terepet. Az Alarcon által kidolgozott erődítési rendszer része volt: a bástya a déli erőssége volt, a Castello di Terra pedig az északi.
Az új védművek miatt Brindisit olyan nehéz volt bevenni, hogy 1537-ben a törökök letettek a megszállásáról.
A régi látképek jól elmesélik a történetét. Pacichelli 1703-ban megjelent madártávlati képén, amely a 15. század végét ábrázolja, a bástya már ott áll, a várost pedig teljesen városfal övezi, még a kertek, ültetvények és különálló kolostorok között is.
Mortier egy másik, 18. század eleji látképén Brindisit a keleti oldalon is fal zárja körül, pedig ott soha nem épült meg. Ráadásul a metszet tévesen a „Tarento” címet viseli.